Emberközelibbé teszi a világot a technológia?

„Ahhoz, hogy megfelelő orvosságot ajánlhass, először meg kell állapítanod a valódi problémát. Hilton számára ez a bürokrácia, ami szerinte a nagyvállalatokon és a kormányzaton belül is komoly akadályt képez. Bárki, akinek már be kellett telefonálnia egy energiaipari vállalathoz vagy be kellett lépnie egy munkaügyi központba, tudhatja, hogy milyen embertelen folyamatok lehetnek ezek: ez a 21. századi szolgáltatási kultúra névtelen és arctalan világa, ahol a számítógép mindig nemmel válaszol.

Hilton az egészségügyi és élelmiszeripartól a kormányzatig és egyenlőtlenségig terjedően számos fejezetben támadja a célkitűzések, az anyagi érdekek és profit kultúráját, amely véleménye szerint a személyre szabottság nélküli kórházi ellátáshoz, az egészségünket károsító nagyüzemi gazdálkodáshoz, egy olyan pénzügyi szolgáltató iparhoz vezetett, ami az emberektől − akiknek az életével hazardírozik − elkülönülten működik, és egy olyan vizsgáktól megszállott oktatási rendszerhez vezetett, amely megbuktatja a gyermekeinket. A szerző számos példát mutat be, hogy a társadalompolitika milyen módon idegeníti el azokat, akiknek segítenie kellene.

Steve Hilton nem az első, aki megfogalmazza ezeket az érveket: legalább a '70-es évek környéke óta így működnek a dolgok. Ugyanakkor újítást hoz a válaszával. Nem Szingapúrból, Svédországból és nem is a Harvardról merít ihletet, hanem a kaliforniai Stanford Egyetem tervezési központjából (»d.school«). Hilton fő állítása, hogy a tervezési központ »humán központú« tervezését − amely az Apple-termékek és -szolgáltatások (vagy az Uberhez és Airbnb-hez hasonló szolgáltatások) megalkotása mögött is meghúzódik − a közpolitikát meghatározóknak és kivitelezőknek is alkalmazniuk kellene. (...)

A Hilton által bemutatott nagy elmélet nem részletezi kellően, hogyan képes a globalizáció és a lokalizmus harmóniában együttműködni. Optimista, ugyanakkor nem ismeri be, hogy a városi középosztály az egyetlen társadalmi osztály, amelyre elmélete illik. Azokra, akik kimerült Uber-taxisofőrökkel furikáztatják magukat és lengyel takarítókat bérelnek minimálbérért, de helyben termesztett biozöldségeket és fair-trade kávét vesznek. Az író szegénységgel és egyenlőtlenséggel kapcsolatos aggodalmáról megjegyezhető, hogy a szegényeket sajnálatra méltó alanyokként festi le ahelyett, hogy a saját emancipációjukra képes egyénekként pozicionálná őket.”